Várok. Mikor jönnek már? Igaz, már megszoktam, hogy éjszaka sosem vesznek le a polcról, mégis minden egyes nap reménykedem. Tik-tak. Mindjárt 8 óra. Nyílik a szekrényajtó, farkasszemet nézek egy kócos hajú, fáradt arcú, résnyire nyílt szemű lánnyal. Félig vakon keresgél a szekrényben, én meg már alig bírok magammal. Eljött az én időm. A nagykanál ezüstös csillogása, a kintről beáramló fény, melegséggel tölti el szívemet. Majd minden olyan hirtelen történik. Gépbe berak, vizet betölt, gombot megnyom és tádám, a masina életre kel. Hangosan berreg és morog, majd elcsendesül. Ekkor megérzi. Az intenzív kávéillat belengi a szobát. A lány szájának sarkában megjelenik egy kicsi mosoly, de mondok jobbat. Mint téli álomból ébredő medve, egy másik nő is kidugja fejét a szobából. - Kész a kávé? - hallatszik a mindennapos kérdés, ami zene füleimnek. Ma vajon mibe öltöztetnek? A Barcelona feliratosba? A 100 éves mosómacis bögrébe? Esetleg a tavaly karácsonyra kapott piros orrú rénszarvasosba? Tűkön ülve várok. A csíkos szőrmók lett a befutó. Bevallom, gondoltam, az a kedvence. Csak akkor nem abból issza, ha napokig lusta elindítani a mosogatógépet. Nehogy azt higgyétek, hogy ezzel vége az izgalmaknak, most jön csak a java! Miután gyönyörű alakot öltöttem a mosómedvés csészében, nyílik a hűtőajtó. Gyere barátom, már alig várlak, végre újra találkozunk! Remélem a mandulatejet választja, a zabtejtől feláll a szőr a hátamon, igazi kis méregzsák... Nem jött be, kókusz lett, na sebaj... előveszem a legszebb mosolyom, csak kijövünk valahogy. Hogy is kezdjem? Mit is mondjak? Khm... - Szia, te még új vagy itt, igaz? - Szia, igen, tegnap érkeztem. Csupán 4 szó volt, de a hang, ami hozzá társult leírhatatlan. Dallamos, csicsergő, szinte angyali. Azt hiszem, ez szerelem.